Az Emmánuel Közösség a karizmatikus megújulás gyümölcseként jött létre. De hát mi a karizmatikus megújulás? Olyan lelkiségi mozgalom, amelyik örömmel ismerte föl, hogy a Szentlélek ma is ugyanúgy működik, mint kétezer évvel ezelőtt, és a személyes életünket is irányíthatja a Szentlélek, ha átengedjük neki, és rábízzuk magunkat.

            Franciaországban Pierre Goursat esztéta, filmkritikus, amikor már csaknem 60 éves volt, egy kanadai pap révén találkozott a karizmatikus megújulással.

Ezzel egy időben egy fiatal medika, Martine Laffitte, aki „imaiskolát” vezetett Párizsban, egy lelkigyakorlatos hétvégén erőteljesen megtapasztalta a Szentlélek kiáradását.  Amikor ez a két ember 1972-ben találkozott, örömmel osztották meg egymással az Úrral megélt élményeiket. Mindketten ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy naponta összejöjjenek, imádkozzanak és dicsérjék az Istent. Rövidesen sokan csatlakoztak hozzájuk, ezért sokkal nagyobb helyet kellett keresniük összejöveteleik számára, sőt több csoportot kellett alakítaniuk. Így jött létre a Szentlélek munkájának köszönhetően az Emmánuel Közösség, amelynek az elmúlt 40 év alatt mind az öt kontinensen és Európa minden országában alakultak csoportjai. Ma a világ 57 országában mintegy kilencezer tagot számlálnak. Lelki központja a közép-franciaországi Paray-le-Monial, Alacoque Szent Margit városa, a Jézus Szíve-tisztelet központja, ahol évről évre sokakat vonzó, nemzetközi lelkigyakorlatokat tartanak.  

            Budapesten a nyolcvanas években kis imacsoport működött egy lakótelepi ház negyedik emeletén. Ennek vezetői, Marik József és Erzsébet találkozott Hervé-Marie Cattaval,

Martine Laffitte-nak, az egykori orvostanhallgatónak a férjével, aki mesélt nekik az Emmánuel Közösségről, és el is hívta őket Franciaországba. Akkor fogalmazódott meg bennük a felismerés: mindig is erre vágytak! Másokkal, keresztény testvérekkel közösen áldani az Istent, dicsőíteni őt a mennyei seregekhez csatlakozva, és hirdetni az Örömhírt, ami az egész életüket átjárja!

            A Szentlélekkel való betöltekezés után az egyik legnagyobb élmény talán az, hogy addig soha nem tapasztalt örömmel tölt el, ami korábban inkább feladatteljesítés volt. Gyerekkorunkban megtanultuk hogy reggel, este, étkezés előtt és után imát mondjunk. Később felhívták a figyelmünket arra, hogy fontos olvasni a Szentírást. Ezt becsületesen végeztük is.  Vasárnaponként és a kötelező ünnepeken eljártunk misére, a böjtölés szabályait megtartottuk. Amikor azonban megtapasztaljuk a Lélek kiáradását, minden megváltozik. A szentírás szavai egyszer csak „megszólalnak”. Isten az Igéjén keresztül személyesen nekem akarja kinyilatkoztatni magát! Engem szólít meg, nekem mondja el, mennyire szeret! Az imádságom során engem akar meghallgatni, nem az általam mondott szövegeket! Megszólíthatom őt, ahogy az édesapjához fordul a gyerek. Bensőséges kapcsolatban lehetek vele, mint jegyes a vőlegényével. Öröm minden pillanat, amit ebben a meghittségben tölthetek a templom csöndjében, a megállóban a buszra várva, az értekezlet kávészünetében vagy az esti „zárás” után.

Egyszerűen minden, ami azelőtt a belénk nevelt szabályokhoz való alkalmazkodás volt, most értelmet nyer, személyessé válik, és olyan örömmel tölt el, ami miatt egyre többre és mélyebbre vágyunk az Istennel való kapcsolatunkban.

Bár senki nem várja el, mégis indíttatást érzünk arra, hogy böjtöljünk, és azt felajánljuk valakiért, akiről tudjuk, hogy bajban van. Korábban a szenvedés csak keserűséget okozott. Most örülülünk, na nem a fájdalomnak, hanem annak, hogy fölajánlhatjuk másokért.

Arról, amit megtapasztaltunk, amivel csordultig van a lelkünk, nem lehet nem beszélni!

Nyert a válogatottunk! – az ujjongás föltör belőlünk, nem baj, ha hallják a szomszédok is. Megszületett az unokánk! – ugranánk legszívesebben az első szembejövő idegen nyakába. Föltámadt Jézus Krisztus! Szeret az Isten! Az életünk az öröklét felé vezet! Van szerető Atyánk, akinek gondja van ránk! A Szentlélek, a Vigasztaló megérteti velünk mindazt, ami azelőtt el volt rejtve előttünk! – most már ezek örömhíre is kikívánkozik belőlünk.

            Az Emmánuel Közösség tagjai olyan keresztények, akik ugyanúgy szeretnék ezt a megtapasztalt örömöt másoknak átadni, ahogy bennem is megvan rá a vágy. Egyedül bátortalanul állnék ki ezzel mások elé. De egymást biztatva és bátorítva egyre többször, több helyen és többféle módon evangelizálunk.

            Persze, hogy olykor elfáradunk, elveszítjük a lendületünket, elcsüggedünk. Ezért fontos számunkra hetenként találkozni kisebb körben, amit „házicsoportnak” nevezünk. Hatan-nyolcan összejövünk csütörtök este valamelyikünk lakásán, együtt dicsőítjük az Istent, majd megosztjuk egymással azt, hogyan vettük észre Isten jelenlétét és a Szentlélek működését az életünkben. Kinek tudtunk beszélni Isten szeretetéről, kivel tudtunk jót tenni, aki valamilyen szükséget szenvedett? Imádkozunk egymásért is, és így feltöltődve folytatja ki-ki a tanúságtevő életét a saját környezetében.

            Az Emmánuel Közösség tagjai ugyanis nem élnek monasztikus életet, tehát nem vonulnak ki a világból, hanem mindenki megmarad a munkahelyén, családjában. Vannak ugyan közöttünk papok (más országokban püspökök is) és Isten Országáért cölibátust vállaló férfiak és nők, de a tagok többsége családos vagy egyedülálló, aki a világi foglalkozásában megmaradva éli meg keresztény hivatását.

            Közösségünknek három „alapkegyelme” van: az evangelizáció, a kompassió és az adorácó. Minél több időt töltök Isten jelenlétében, imádságban, szentségimádásban (adoráció), annál inkább megtapasztalom az Úr közelségét,

aminek az örömét nem tudom magamban tartani. Úgy érzem, világgá kell kürtölni! A közösség rendszeresen szervez utcai evangelizációt, hogy azokat is megszólíthassuk, akik nem jönnek be a templomba, s a pap nem éri el őket. Ádventben piacokon szoktunk missziót tartani.

Mennél inkább hagyom, a Szentlélek annál inkább észreveteti velem mások fájdalmát, nehézségeit, és a szükséget szenvedőket már nem kívülállóként szemlélem, hanem átérzem a helyzetüket, és arra vágyom, hogy közösséget vállaljak velük (kompassió), s abba a helyzetbe behívjam az irgalmas Istent is. A közösségünk tagjai külföldön hajléktalanokkal, aids-esekkel, szenvedélybetegekkel foglalkoznak. Itthon főként a lelki szükségben lévők felé fordulunk: a reményvesztettek, céltalanok, mellőzöttek felé.

Rendszeresen tartunk imaestet a Lehel téri Szent Margit templomban, ahol személyes imát is kérhetnek, akik gyógyulást, vigasztalást keresnek. Nagyon sok ember fordul hozzánk ezerféle gonddal, nyomorúsággal. Mi nem tudunk segíteni rajtuk, de ismerjük azt, aki igen! És odavihetjük az ügyüket a Mindenható elé. Segíthetünk nekik kapcsolatba kerülni a Megváltóval.

Gyógyító imaesteket is tart a közösségünk olyan plébániákon, ahová meghívást kapunk.

            Egyedülálló szülőknek három hétvégéből álló „AVE” sorozatot szervezünk tavasszal és ősszel. Az összetört életű, elvált, külön élő, házasságot nem kötött édesapák és édesanyák számára nagy élmény, hogy ezeken az alkalmakon megtapasztalják: nincs végleg elrontott élet, Isten irgalma nagyobb a bűneinknél, szeretete hatalmasabb a fájdalmunknál. Mellettük haladunk a megbocsátás és gyógyulás útján.

            Házaspároknak is tartunk „AVE” hétvégéket, amelyek során megújulhat, elmélyülhet, örömtelibbé válhat a kapcsolatuk, és Isten szeretete átjárhatja az életüket.

            Az ifjúsági alkalmakon a 16-26 év közöttiek útkeresésében segítenek a közösség fiataljai. A nyári Kaposvári lelkigyakorlatos tábor minden évben néhányszáz résztvevőt vonz, akik a nyaralást, pihenést ötvözni akarják a lelki feltöltődéssel.

            Az idei esztendő jubileumi év az Emmánuel Közösség számára, hiszen 40 éve jött létre. Az alapítót, Pierre Goursat 20 éve szólította magához a Teremtő, a Laikusok Pápai Tanácsa 20 éve fogadta el a közösség statútumát. 30 éve segítik önkéntesek a Közösség által létrehozott Fidescón keresztül az elmaradott országokban élőket. Van mit ünnepelnie tehát a kilencezer közösségi tagnak a világ minden táján, akik között 220 papot, 115 szeminaristát és  195 cölibátusban elkötelezett testvért és nővért számlálunk.

A Szentatya az év elején fogadta Vatikánban a társalapítót, Martine Cattát, valamint az Emmánuel Közösség vezetőit és néhány tagját. Pierre Goursat boldoggá avatási eljárása elkezdődött. Az ő közbenjárását kérjük, hogy továbbra is növekedjék szívünkben a vágy arra, hogy egyre teljesebben megéljük Közösségünk karizmáit.

XVI. Benedek pápa többek között a következő szavakat intézte az Emmánuel Közösséghez:

„Arra van szüksége a világnak hogy találkozzék Isten szeretetével, találkozzék Krisztussal és higgyen benne. A gyakran irányait vesztett és az élet új értelmét kereső világban mindenkihez el kell juttatni Krisztus világosságát. Legyetek a ma emberei között az Evangélium tüzes hirdetői, akik Krisztusban gyökerező életet élnek! Szomjazzatok arra, hogy hirdessétek Isten Igéjét! Korunkban különösen sürgető feladat az igehirdetés a gyakran széttöredezett családokban, a fiatalok között, és az értelmiségiek körében. Igyekezzetek belülről megújítani a plébániák apostoli dinamizmusát azzal, hogy felélesztitek ott a spirituális és missziós lelkületet. Arra buzdítalak benneteket, hogy különös figyelmet fordítsatok azokra, kik visszatérnek az Egyházba, s akik nem részesültek alapos katekézisben. Segítsétek őket, hogy hitük hiteles teológiai, szentségi és egyházi életbe ágyazódjék.”

A Szentatya elismeréssel szólt a közösség elkötelezettségéről a hátrányos helyzetű országok lakossága iránt. Annak a reményének adott hangot, hogy a szeretetről tett tanúságtételük teremtő erővé válik egy igazságosabb és testvériesebb világ felépítéséért.

Majd a következőket mondta:

„Különösen arra kérem a Közösségeteket, hogy valódi egységben éljetek. Ez az egység nem pusztán emberi szolidaritás az egyazon lelki család tagjai között, hanem a Krisztussal való kapcsolatotokon és a közös elköteleződéseteken alapul, hogy Őt szolgáljátok.

Így az a közösségi élet, amit kiépítetek, és amely mindenkinek az életállapotát tiszteletben tartja, a társadalom számára élő tanúságtétellé lesz. Olyan testvéri szeretet mutat fel, amelynek minden emberi kapcsolatot át kell járnia. A testvéri egység előre hirdeti az új világot, amelyet Krisztus hoz létre.”