Olyan eszközről szeretnék beszélni, ami alapvető ahhoz, hogy életünket Krisztusra építsük: ez a személyes ima. Arról az időről akarok beszélni, amit az Úrnak adunk, önzetlenül, amit rászánunk, hogy kettesben, meghitten, hosszasan találkozzunk vele: befogadjuk, beszélünk hozzá, meghallgatjuk, megtanuljuk megismerni és hozzá kötődünk. „Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nyugtalan a szívünk, és nem tud megpihenni, amíg nem lakozik Tebenned” – mondja szent Ágoston. Az Istennel való bensőséges kapcsolat vágya minden emberben ott van. Létszükségletnek érezzük, és azért van bennünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk növekedjék. Ezért az imádság távolról sem kívülről jövő kötelesség, parancs: hanem baráti találkozás, igazi találkozás „azzal, aki által szeretve vagyok”, ahogy nagy szent Teréz mondja.

Az ima ugyanakkor válasz is: válasz Isten szólítására, aki szomjazik arra, hogy megismertesse magát, odaadja magát mindegyikünknek egyedi és személyes módon, a szívünk legmélyén. Ezért ha imádkozom, Isten vágyára felelek.

Pierre mindig hangsúlyozta az ima jelentőségét, ami bevezet minket a Krisztussal való igazi barátságba. Számára az imádság nélkül nagy a veszélye, hogy önmagunkban a felszínen maradjunk, vagy elsüllyedjünk az aktivizmusba, esetleg ki legyünk téve a kevésbé fontos dolgok vagy a világ dolgai sodrásának.

Az ima ellenben a szívünket egyre inkább Jézushoz kapcsolja. Végül az ima lehetővé teszi, hogy a szentségek és az Ige egészen gyümölcsözővé váljék bennünk.

Most időzzünk el néhány kérdésénél, amit önmagunknak teszünk föl:

- Ki számomra Krisztus? Felöleli az egész életemet? Érdekelem-e őt, bevonom-e őt a munkámba, a feleségem iránti szeretetembe, a kreativitásomba, a különböző tevékenységembe, a kapcsolataimba? Mennyire vágyom arra, hogy egyre inkább belevonjam őt?

- Mennyire vágyom az egyre bensőségesebb kapcsolatra, a Szeretet kalandjára az Úrral?

A vágy, hogy az Emmánuellel és belőle éljünk jelenti az alapját annak, hogy az imádság prioritást kapjon.

Hiszen Jézus nem tud belépni az egész életembe, csak ha én úgy döntök, és rajtam áll, hogy konkrétan kinyitom-e neki az ajtót… Ehhez oly fontos az ima!

A prioritás nem opciót jelent!

A prioritás nem azt jelenti, hogy minden egyéb után!

Az első gyerekünk születése után, amikor ismét munkába álltam, a Közösség kezdetén… nem találtam időt, hogy imádkozzam. A férjem, Hervé egyszer azt mondta: „ha így állsz hozzá, sosem fogsz imádkozni… mert nem jelent prioritást számodra”.

Eléggé „felpiszkálva” válaszoltam: „hogyhogy, hiszen egész nap erre gondolok?”

Mert az imát mindig az összes egyéb utánra helyezed (amikor ezt-azt befejezem … és persze sosincs vége!)

Ami prioritást élvez, arról kell először dönteni!

Előre eldöntöm tehát az Úrral való találkozóm idejét… és Isten elfogadja a választásomat! Bármilyen időpontot kiválaszthatok, ami valóban megfelel a számomra, de ne a legalkalmatlanabb időt, amikor semmit sem tudok tenni… Ugyanolyan komolyan rögzítem a találkozót, mintha az üzlettársamról, az ügyfelemről, a barátomról lenne szó. És ha ezt előre elhatároztam, találékony lehetek, és főképp felkészíthetem a szívemet.

Sok példát látunk magunk körül. Az az ápolónő például, aki korábban jön be a kórházba, hogy mielőtt szolgálatba állna, kissé elidőzzön a kápolnában. Az az orvos, aki kihasználja, hogy a beosztottai szünetet tartanak, kivesz a fiókjából egy ikont, és az irodájában imádkozik. Az az ember, aki a munkából hazajövet este megáll a templomnál… és ettől ráadásul oldottabban tér haza. Vagy az a családanya, aki otthon a délelőtt kellős közepére húzta fel az ébresztőóráját. Elmondta, hogy bár megfogadta, időbe telt, míg megtanulta félbeszakítani a tevékenységét és engedelmeskedni a csörgésnek, ami az Úr hívását jelezte! És még sorolhatnám…

Különböző az életünk, nincsenek szabályok. A Szentlélek hatékonyan segíthet, ha kérjük, hogy be tudjuk osztani az időnket. Ezt sokan – köztük én is – megtapasztaltuk! Egymást is segíthetjük a kísérésben persze, de úgy is, ha megosztjuk egymással, hogyan találtuk meg az imádság helyét a napunkban. Erre van a közösség! Nem arra, hogy azt mondjuk egymásnak: „á, az agyonhajszolt életünkben túl nehéz, a mai világban nem is lehetséges.”

Ha felismerjük az ima fontosságát, és rávesszük magunkat, hogy megtaláljuk az idejét, az megnyit minket a hűségre.

A testvérek hűsége hordoz minket, és az én kitartásom, a közösség kegyelme által segíti azokat, akiknek bárhol is nehézségeik vannak: egymást támogatjuk. Emlékszem egy közösségbeli nővérre, aki azt mondta az egyik társunknak: „mivel most nehéz időszakon mész keresztül, ha megengeded, az imaidőmhöz hozzáteszek néhány percet érted!”

A hűségességünk a szívünk kitartásán nyugszik, ami akkor is visz minket, amikor váratlan dolgok, akadályok lépnek föl. Ez számunkra, akik a világban élünk, benne van a pakliban.

Megragadjuk hát a néhány rendelkezésünkre álló percet, megállunk egy templomnál, felemeljük a szívünket az Úrhoz a vágyunkkal, szenvedésünkkel együtt, hogy aznap nem tudtunk neki többet adni. És az Úr megőrzi a Vele való egységünket.

Sosem felejtem el azt a nyugdíjas nővérünket, aki amikor egy nap kevesebbet imádkozott, másnap ez eltervezett időt meghosszabbította – pusztán szeretetből! Ez egyébként a testvérek iránti nagy szeretettel is párosult. Ma már igen idős, Alzheimer kórban szenved, csak az Isten dolgaira reagál, és várja a találkozást, ami sosem ér véget.

A Közösségben arra köteleződünk el, hogy minden nap hosszasan elidőzzünk az imában (imádásban) (Statutum 15. fej.) Közülünk néhányan naponta összesen egy órát, sőt többet is imádkoznak, mások 20 perccel kezdik… A Szentlélek mindegyikünket vezet, akárcsak azt a dolgozó családanyát, aki egyszer kísérésben elmesélte: „minden nap 30 percet imádkozom, mondhatni rendszeresen, de úgy érzem, jó lenne ezt növelni. Mit gondolsz, áttérhetek 40 percre?” A Szentlélek, miközben kérdezgette, a belső vágyat és a választ is megadta neki.

„De hát az ima elveszi az időnket!” Pierre épp az ellenkezőjét mondta: „az imával időt nyerünk!” És így is van, ha tekintetbe vesszük a békét és a nagyobb rendszerességet, ami ebből fakad!

Néha úgy futunk az imához, mintha ünnepre mennénk, máskor valóságos küzdelem: kelletlenül megyünk, mert fáradtak vagyunk, aggodalmasak, lehúz a bűneink súlya, vagy mert úgy tűnik, az Úr kevésbé érezteti a jelenlétét.

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – mondja Jézus mindegykőtöknek – én megkönnyítlek titeket.” (Mt. 11,28) Határozott ígéret ez: az Úr az imádság menyegzőjére hív, ahogy egy portugál barátunk fogalmazott, bármilyen helyzetben legyünk is éppen.

Valóban, az Úr szeretne bennünket elmélyíteni. Kezdetben, a megtérés és a Lélekáradás  örömében fogékonyak vagyunk a kegyelmekre és hamar hozzászokunk az Úr jelenlétének érzékeléséhez. Ám az érzékenységünknek, ami valamennyire mindig jelentkezik, szüksége van a megtisztulásra, hogy az Úr tovább vezessen, az imádság igazi helyére, a szívünk mélyére. Ott mondhatjuk ki valóságosan, egész lényünkkel elköteleződve : „igen, itt vagyok, szeretlek”…

Ott van a találkozás helye, ott tanuljuk meg Istent önmagáért szeretni, és az embereket is önmagukért, megtanulunk úgy szeretni, ahogy Isten szeret.

Ezalatt kitartóan imádkozunk, akkor is, ha éppen nem érzünk szinte semmit és úgy tűnik, csak az időnket vesztegetjük. Nem a mi dolgunk, hogy az imádságunkat megítéljük. Ha egyszerűen megpróbáljuk nyitva tartani a szívünket, békét és örömöt kapunk, a többi nem a mi dolgunk.

Annak a testvérnek, aki azzal fordult Pierre-hez: „bizonyára nagy kegyelmeket kaptál”, azt felelte: „igyekeztem hűséges lenni, ez minden”. Bárcsak mi is rendelkeznénk ennek a válasznak az alázatával!

A hűség ideje a hit ideje. Ez az a pillanat, amikor kifejezem az Úrnak a bizalmamat: „vársz engem itt, jelen vagy, Emmánuel, hiszem, hogy cselekszel a lelkem mélyén. Itt vagyok Uram, úgy, ahogy vagyok. Nézz rám, ragadj meg, lobbants lángra, alakíts át a Szentlelked által”. Ez az a pillanat, amikor a Szentlélekhez folyamodunk, „aki gyöngeségünkben a segítségére siet” (Róm. 8, 26), hogy irányítsa az imánkat, méghozzá a bensőnkből.

Mindenesetre helyes minden imádságot a hit megvallással kezdeni és kérni a Szentlelket, hogy nyissa meg a szívünket és tegye készségessé. Néha eszembe jut a gyerekkoromban hallott mondat: „helyezkedjünk az Úr jelenlétébe és imádjuk Őt”.  Segítségünkre lehet az imádkozáshoz, ha olyan testhelyzetet veszünk föl, ami megfelel annak a tiszteletnek, amivel a királyok Királya iránt viseltetünk, bármilyen helyzetben is fogunk majd imádkozni. Pierre, aki fáradékony volt és gyakran imádkozott fekve, lassú, mély térdhajtással kezdte: ezzel helyezkedett Isten jelenlétébe és állt a rendelkezésére.

Azokban az időkben, amikor az érzéseink kisebb részt kapnak, az Úr a szívünk mélyén munkálkodik, ahogy mondtuk, és különösen is az Igéje által adja magát: olvashatunk egy kis részt a Szentírásból, és hagyjuk, hogy átitassa a szívünket, felébressze bennünk a fogékonyságot Isten jelenlétére, vagy a vágyat, hogy jobban szeressük. Néha elég egy mondat vagy csak egy szó. Azt „ízlelgetjük” és gondosan őrizzük a szívünkben. Ekképp az Ige táplálja az imánkat. 

A Szentlélek segítségével így arra is szánunk időt, hogy Jézust szemléljük: hogyan beszél, hogyan él, hogy cselekszik…: mi vonatkozik rám ma?

Ha szeretnénk, Mária a rendelkezésünkre áll, hogy megőrizzen minket a Jézus felé fordulásunkban, és az Ő életének titkában még mélyebbre vezet bennünket.

Talán ez annak is az ideje, hogy megemlékezzünk mindarról, amit az Úr tett velünk.

Nem szócsépléssel, amellyel valami űrt akarunk kitölteni, hanem azért, hogy hálaadással Felé emeljük a szívünket. Ez a hálaadás, még ha csöndben tesszük is, a belső csöndre és imádásra vezet minket. Segít, hogy aznap fölajánljuk magunkat.

            Pierre nagyon hangsúlyozta a kompassió helyét az imádságban: magunk elé idézzük Jézust, aki ma is szenved, ez megindítja a szívünket és együtt érzünk a kínszenvedésével. A világban meglévő szenvedésre is gondolunk, és a Szentlélek egyik vagy másik ember felé, a szenvedés egyik vagy másik formája felé fordítja a gondolatainkat. És Jézus fölfakasztja a szeretetet a szívünkben és az Iránta való együttérzés (kompassió) eltölti a szívünket. Akkor egyáltalán nem vesztegetjük az időnket, hiszen az ima célja, hogy Krisztus Szeretete lobogjon a szívünkben és átalakítsa azt, hogy a világnak tovább tudjuk adni.

Amikor az imádságban közeledünk az Úrhoz, a fénye a személyes megtérésünk egyes pontjaira is rávilágít. Jobban látjuk azt is, hogyan éljük meg Ővele a szociális, családi, közösségi, munkatársi kapcsolatainkat. A Szentlélek megerősíti bennünk az igazságérzetet és erőt ad, hogy az Igazságot válasszuk és kövessük.

Szabadon döntünk, a napnak megfelelően, mi az, ami segítségünkre van. Mindenesetre minél inkább haladunk előre, annál inkább észrevesszük, hogy valóban szegények vagyunk, hogy nem tudunk imádkozni. Hogyan is tudhatnánk Isten Dicsőségéhez közeledni, holott ő valós és egészen egyszerű bensőségességet kínál föl?  A Szentlélek az, aki megvalósítja ezt bennünk, és ő vezet minket az újabb és újabb kalandokban.

S hogy mindez kézzel fogható legyen és segítsen előrehaladni, följegyezhetjük az igéket, amik megvilágosítottak, az elhatározásunkat, az imaszándékunkat…

Egy testvér arra kért, hogy beszéljek az elkalandozó figyelemről. Nem terveztem, de röviden szólok róla. Az elszórakozás is benne van a pakliban, minden nap, minden imádságunkkor, és rengeteg formája és tárgy van.

Hányszor kapjuk azon magunkat, hogy távolra kerültünk a jelenlévő Úrtól a jó szándékunk és a vágyunk ellenére, hogy „jól imádkozzunk”, mint az a mellettünk álló nővér, aki annyira elmélyültnek tűnik.

- a szórakozottság néha elaltat minket, hagyjuk, hogy elringassanak azok a gondolatok, képek, amik eszünkbe jutnak. Amikor ezt észrevesszük, helyes visszatérni az Úrhoz, kedvesen és határozottan, egy kis humorral: „itt vagy, Uram, én pedig távol jártam”. Lépünk egyet a hitben, esetleg elolvasunk egy részt a Szentírásból és haladunk tovább… a legközelebbi elkanyarodásig. Hiba lenne haragudnunk magunkra (ami végül is kevélység).

- Hiba az is, ha harcolunk a szórakozottság ellen, ha el akarjuk „üldözni”. Jobb, ha az ima szolgálatába állítjuk. Mert alkalmat adhat, hogy bizonyos helyzetet, bizonyos szándékot az úr elé vigyünk, valakiért közbenjárjunk…

- Van „jelentéktelen” elkalandozás is (apró, átfutó gondolatok): nem kell fennakadni vagy figyelni rájuk. Lépés a hitben, nyelvima… és haladunk tovább.

Végülis az elkalandozásunk lehetőséget ad, hogy fölébredjünk és új lendületet vegyen az imádságunk. Hogy néha megalázó ez nekünk? Annál jobb. Ennek köszönhetően tudatosul bennünk, mennyire fontos, hogy az imádságot ne idegesen, kapkodva, túl fáradtan vagy éppen hosszas tévénézés után…

Az Úr mindent föl tud használni, hogy alakítson minket!

Hol imádkozzunk?

„Bárhol” – mondjátok joggal.

Ám mielőtt szüntelen imádságban élnénk, válasszunk helyet, ahol jól érezzük magunkat, és ami segíti az imánkat.

- Lehet az kápolna, templom, lehetőleg az Oltári szentséghez közel.

Ha nincs jelen az Oltáriszentség, a jelenlétére gondolunk olyan templomban, amit ismerünk, a világ minden templomában, és „lélekben és igazságban” imádjuk, mindazok nevében, akik még nem imádják.

- A kihelyezett Oltáriszentség előtt, az Úr fizikai jelenlétében: szemléljük őt („hosszasan nézzed – mondta Szalézi szent Ferenc – és a szíved eltelik Vele”) és imádjuk.  

Ahogy Pierre mondta, az imádásban Jézushoz jövünk, a szívéhez közeledünk és belépünk a szelíd és alázatos szívébe, amelyik annyira szerette a világot.

- Betegen, otthon lévő kis gyerekekkel, távoli misszióban vagy munkahelyen is lehet imádni Jézust, hiszen velem van, Emmánuel, otthon, az irodában, a kórházban, az imasarkomban. Ő mondta. Alkalmazkodik a lehetőségeinkhez és az akadályainkhoz.

Pierre imáját is átitatta a statútumban is hangsúlyozott imádságos attitűd.

Az adoráció volt az alapja a dicsőítésének, szeretetének, az Atyának való önátadásának, a Szentlélekre figyelésének. Megvolt benne a kicsinység tudata az Isten szentségéhez képest, amelynek alázatosan alá kell vetnünk magunkat, bizalommal és szerelmesen.

Kérjük hát Pierre-t, hogy mindenekelőtt imádó, imádságos emberek legyünk, akik számára Isten jelen van az egész életükben.

Így nyitottak maradhatunk Isten váratlan dolgaira, mert ő előszeretettel mutatkozik meg, amikor nem várjuk. Mint Mária az angyali üdvözletkor: az angyal készen találja őt, figyelmes, nyitott szívvel. Nem azt modja: „nem alkalmas az idő, gyere vissza később, most vásárolnom, főznöm kell, már más terveim voltak”.

Döntéseinkben is jelenlévővé tesszük Istent. Ahelyett, hogy gondolkodnánk, listát készítenénk, vitatkoznánk, nyugtalankodnánk, Jézus példájára hosszasan imádkozunk. Ő is így tett, mielőtt kiválasztotta volna a tanítványokat. Ez persze nem zárja ki, hogy az eszünket is használjuk!

Bármi nehézség előtt haladéktalanul imádkozni kezdünk, hogy ne idegeskedéssel vágjunk bele. Megtanuljuk azt is, hogy minden találkozásunk az Úr jelenlétében történjék. A váratlan találkozás alkalmával a Szentlélek segít felismerni a lehetőséget az evangelizálásra és megmutatja, hogyan tegyük…

Ez a Közösségünk hivatása: nap mint nap személyesen és egymástól tanuljuk, hogyan maradjunk meg az Úr szeretetében, hogyan éljünk és cselekedjünk ebben a Szeretetben, hiszen „nélküle semmit sem tehetünk” (Jn. 15,5). Ez valódi vágyat és szilárd elhatározást kíván, hogy Krisztushoz akarunk tartozni!

A Közösség jövője is ezen múlik. Jézus meg akarja osztani velünk Szívének a világ iránt és a világon minden ember iránt tanúsított Szeretetét. Csakis az ima által tudjuk befogadni és hordozni ezt a Szeretetet, tudunk Jézus, Emmánuel szívei lenni bárhol, ahol élünk és ahova küldenek bennünket.

Olvasni és elmélkedni: Jn. 15,1-17