Otto Neubauer, az Emmánuel Közösség bécsi Evangelizációs Akadémiájának igazgatója a „Ratzinger Schülerkreis” hagyományos, Castel Gandolfóban tartott találkozóján augusztus 30-án arról beszélt, milyen nehézségekkel találkozik közösségük az új evangelizációért végzett munka során. A Zenit hírügynökség összefoglalta hozzászólását.

Előadásában — A mindig megújuló evangelizáció. Amikor a szegénység híd az emberek felé címmel — úgy írta le az Európában zajló gyors szekularizációs folyamatot, mint lehetőséget az evangélium szabad terjesztésére és annak megértésére, hogy az Úr lehajol a legszegényebbekhez. Elmagyarázta, hogy a szegénység lehet a nélkülözhetetlen összekötő kapocs a nem hívők és a keresztények között.

Isten tagadása napvilágra hozza az Isten iránti mérhetetlen éhséget. Hiszen „Európában az igazi, a legnagyobb szegénység annak tragikus lehetetlensége, hogy az embert elfogadják és szeressék, valamint az, hogy hiányzik Isten jóságának megtapasztalása.”

Az embereket ma gyötri az éhség, hogy személyes tanúságtételt halljanak a keresztényektől Istenről. Fontos, hogy a felnőtt, érett egyház túllépjen korlátain és az emberek őszintén, szenvedélyesen beszéljenek Jézussal járt útjukról. A keresztények sokszor hajlanak arra, hogy ítélkezéssel tekintsenek a világra, ebből pedig az fakad, hogy hamis önbizalom alakul ki bennük és nem értik meg, milyen szegények Isten előtt. Ez a tekintet, amellyel a világra és önmagukra néznek, akadály az egyház igehirdető tevékenysége előtt. Egyfajta szegénységet tár fel: az isteni irgalmasságtól való függésünk megértésének hiányát. Ezért elengedhetetlenül szükség van a keresztények mély megtérésére és saját maguk evangelizálására. Képesnek kell lenniük arra, hogy alázatos és szenvedélyes módon tegyenek tanúságot Krisztusról mint Megváltóról.

Neubauer beszámolt arról, mit tapasztalt az Emmánuel Közösség, amikor német nyelvterületen igyekezett új módon előrevinni a plébániai missziót. Első lépésként meg kellett tanulniuk, hogy „az Úr vendégszeretete mindent átalakít”. Amikor kimentek az utcákra, terekre, elmentek a házakba, a kávéházakba, sokkoló hatásként érte őket saját szegénységük és Isten Szentlelkétől való függésük megtapasztalása. Ugyanakkor észrevették azt is, hogy esetlen tanúságtevésüket milyen nyitottan fogadták az emberek.

Az evangelizációt folytatók a hétköznapi emberek sebeivel és vágyaival találkoztak, meg kellett tanulniuk meghallgatni az embereket, hogy aztán a meghallgatáson keresztül hirdessék az örömhírt. Amikor meglátták az emberek Isten iránti vágyát, szükségét, ők maguk átváltoztak: házigazdából vendégekké váltak, akik már nem birtokosként tekintettek önmagukra, hanem mint olyan emberekre, akik érdemtelenül kapták ajándékba a „hazatérés igazságát”. Tanúságtételük ily módon alázatosabbá és szenvedélyesebbé vált. Éppen a legkevésbé kedvelt, leginkább megvetett emberek fogadták őket a legkedvesebben. Jézus maga úgy beszélt a szegényekről és a szükséget szenvedőkről, mint az evangélium hirdetőiről.

A missziós közösség második lépése: „imádni Krisztust azokban az emberekben, akikkel találkoznak a misszió során.” Az Eucharisztia előtti hódolatra való meghívás szerves része az Emmánuel Közösség életének, és különleges formát kapott a fiatalok felé irányuló misszióban. Az evangélium hirdetőinek meg kell tanulniuk közbenjárni az emberekért az Úr előtti hódolatban és dicsőítésben, hogy ezek az emberek mindig a szívükben lakhassanak. Ily módon – a szentségimádás és az együttérzés révén – az emberek, anélkül, hogy tudnák, Istenhez kapcsolódhatnak. Neubauer hangsúlyozta, hogy azoknak a nem hívőknek, akik szívükben titkon vágynak Istenre, nagyon fontos, hogy a barátok és rokonok ily módon hordozzák őket. Fontos, hogy a párbeszéd és az együttérzés révén szenvedhetjük meg velük együtt az istentagadás negatív következményeit és készíthetjük elő őket a hitoktatásra – vallja Neubauer.

Harmadik lépésként azt emelte ki, hogy csak olyan közösség képes előrevinni a missziót, amelyben testvéri módon élnek együtt, amelyet emberi, lelki barátságok szőnek át. A nagy események, mint az ifjúsági világtalálkozók is, csak akkor hoznak gyümölcsöt, ha kis baráti csoportokban élik át a fiatalok: „mert mindenkinek szüksége van a szeretetnek erre az egyszerű táplálékára, vagyis a konkrét testvériségre, az egymás közti és az Úrral való barátságra. Szükségünk van ezekre a kis sejtekre, kis keresztény közösségekre, amelyekben Isten igéjét imádkozzuk, megosztjuk egymással és konkrét tettekre váltjuk.”

A bécsi Evangelizációs Akadémia igazgatója rossz tapasztalatként mondta el, hogy néhány egyházközségben túlságosan szigorú keretek köré akarták szorítani az új evangelizáció misszióját, így sok fiatal misszionárius inkább visszavonult, a mozgalmakat pedig elnyomták. Az egyházban a világi híveknek és a klérusnak a kölcsönös tisztelet és testvériség jegyében kellene együttműködnie. Elmondta: a bécsi érsekség úgy döntött, létrehozza az úgynevezett „tanítványi iskolákat”, amelyeket laikusok is vezethetnek és amelyekből új missziós energiák fakadhatnak.

A negyedik lépés Neubauer szerint megtanulni, hogy az új evangelizáció a megaláztatások és a sebek talaján nőhet fel. Az egyháznak alázatosan be kell ismernie bűneit, tévedéseit, nem kell mindig elhárítania magától a vádakat.  Az európai egyháznak pedig be kell látnia, hogy egyre kisebbé és öregebbé válik.

Isten a a pogányokat választotta, hogy újra felhangozzon a szava. Ezért Neubauer arra kérte Istent, hogy fogadjuk el korunk megaláztatásait, lássuk meg bennük a kaput, amelyen keresztül beléphetünk jelenlétébe. „Szinte az az érzésem, hogy ez a társadalom csak egy jelentéktelen, megalázott és nyomorúságos csoportból kiindulva ismerheti meg Isten jóságának fényét” – zárta le gondolatait az Evangelizációs Akadémia igazgatója.

Magyar Kurír